Enhavtabelo
Al la Espero (Csokonai Vitéz Mihály)
| Muziko | Kossovits József |
|---|---|
| Hungara versaĵo | Mihály Csokonai Vitéz |
| Originala titolo | A Reményhez |
| E-teksto | Kálmán KALOCSAY |
| MIDI | allaespero.mid |
Teksto
Ĉielmiraĝ' ludanta
Kun la fil' de l’ Ter':
Ho, vi, blinda, vanta
Ŝajna di': Esper'!
Kiun kreas plore
Ni en la danĝer',
Kredas klinhonore
Esti gard-anĝel':
Kial venas vi glat-buŝe
kun sennuba rid,
Kial ĉarmas vi flat-tuŝe
Min per duba fid'?
Ĉesu! Vi posedis
Vi instigis min,
Vi, dum mi vin kredis,
Mistifikis min.
Plantis narcisgarbojn
vi en mia kort',
per fontet' la arbojn
savis vi de mort',
vi printempon ŝutis:
florojn mil al mi,
ĝoj' ĉiela gutis
spice pli kaj pli,
pensoj en la freŝa fruo,
kiel la abel',
flugis per la venta fluo
al la roz-miel'.
En feliĉo brila
jam ne mankis pli
ol la kor' de Lilla,
kaj ĝin donis Di'.
Sed ve, jen ne verdas
miaj arboj plu,
rozoj freŝon perdas,
sekas fontoflu'.
Mia belo Maja
iĝis vintra nub',
viv' antaŭa, gaja
iĝis cindra rub'.
Ho nur Lillan vi plu donus.
nur ŝin, ŝin en sol',
en lamentoj nun ne dronus
kanto sen konsol'.
En brakum' konsolojn
trovi scius mi,
kaj la perlokronojn
ne envius mi.
For, Espero flata,
for jam, trompistin',
ja ĉi krudo fata
enterigos min.
Plu mi ne aspiras:
la anim' pro lac'
je 1' ĉiel' sopiras,
korp' je tomba pac'.
Por mi jam la kamp' ne floras,
ne odoras nun,
bosko trile ne sonoras,
nokten dronas sun'.
Sorĉaj sonoj trilaj,
bunta fantazi',
gaj', esperoj, Lillaj,
adiaŭas mi.
Hungara teksto
Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!